Nagyon hosszú, szóval csak ha van időd akkor érdemes olvasni. Semmi érdekes, csak az én elmélkedésem életről és halálról. Pontosabban az oldal életéről vagy haláláról...

Katasztrófa. A honlapverseny sikertelen volt. Mindenki bezárt. Értitek? Fél éve hírdettem meg a versenyt. Jó én is hibás vok, mert nem foglalkoztam vele, de akkor is. Az emberek manapság fél évig nem bírnak egy oldalt szerkizni. Én lassan 2 éve. Mácius 3-án lesz két éve, hogy majdnem minden napja az életemnek erről szól. Ma elfáradtam. Vagyis a héten. Egész héten későn értem haza. Kedden színjátszó, szerdán az osztálytársamnak vittem a házit, mert beteg, csütörtök diáknapos megbeszélés, péntek beteg osztálytárs. Este 6-kor az embernek már nincs kedve géphez ülni, főleg, ha még tanulni is kell. Vagyis nekem nincs. Elfáradtam. Már nem szórakoztat ha simsezek, már nem szórakoztat ha szerkesztem az oldalt, ha frisset rakok, ha a Sim-pla hírlapot csinálom. Már nem. Ez számomra már nem szórakozás, hanem kötelező munka., amit minden nap csinálni kell. Mint a tanulás. Régen az emberek szerettek iskolába járni, kiváltságosnak érezték magukat, ha suliba jártak. Ma már az is kín és szenvedés. Ma én is ilyennek érzem ennek az oldalnak a szerkeztését. Egy éve vált ki a hugom a szerkeztésből, és akkor bár egyedül kellett boldogulnom mégis fellendült az oldal. Nagyon jó volt egyedül csinálni. De éreztem, hogy már nem tudom egyedül tartani a frontot és kell egy társszerki. Ekkor kezdődtek a gondok. A felelősség megoszlott. Én már nem tartottam fontosnak, hogy minden nap itt legyek, hogy minden nap frisset rakjak. Gondoltam "majd rak úgyis valaki" Hát a héten látszott, hogy nem rak senki. És most tudjátok mit kéne csinálnom? Sim-pla hírlapot. Beléptünk február utolsó hetébe, és megint kéne valami ötlet, ami nem jön. Elfogytak az interjú alanyok, a sztárpletykák, az ihlet. Már az is erőltetett szenvedés. Minden.

Van itt mégvalami. Az utánozó kismajom. Bár igyekszem nem foglalkozni vele azért idegesít. Azokat a munkáimat, amikkel órákat dolgoztam ellopja. Elviszi. Elszedi. És nem tudok semmit tenni. elszomorító. És van még valami, amin majdnem elsírtam magam. A honlapversenyre kiküldtem, hogy ma lesz a pontozás minden nevezőnek. Annak idején a cicasimssel még Simsviva is nevezett. És most azt kaptam a levélre válaszul, hogy már nem ezen az oldalon vagyok: -nem írom ide az oldal nevét, mert nem akarom reklámozni, de az utánozó majmom oldalának a címe volt itt- a dizit nemsokára küldöm. Vagy feltörte az a kis rohadék Simsviva e-mail címét, vagy meghódította. Elcsalogatta.

És most tanácstalan vagyok. Bezárjak vagy ne? Az oldal azért jött létre, mert a Lilysims bezárt. Amikor kinyitottam megfogattam, hogy sose zárok be, mert nem hagyom cserben a látogatóimat. De most úgy érzem elfogyott az erőm és nincs tovább. Nincs kedvem ehhez az egészhez. Elegem van. Nem akarom csinálni, de hozzám nőtt az oldal. Hiányozna, ha bezárnám. 2 éve minden napom erről szól. Ez olyan, mint egy háziállat. Az után is sírsz ha meghal. Én is sírnék, ha meghalna az oldal. És most is a sírás szélén állok, mert érzem, hogy haldoklik. Próbálom feléleszteni. Ez olyan, mint amikor a szülők már tudják, hogy meg fog dögleni a kisállat, de a kisgyerek még hisz benne, hogy feléled. Én túl felnőtt vagyok. Pontosabban még a kettő között vagyok. Tudom, hogy egyszer be kell zárnom az oldalt, de még próbálom életben tartani. Próbálom. próbálom.....

Itt van Simsviva. Biztos nem ő írta az e-mailt. Feltörte a kis rohadék. Vagy valami hasonló. Felfüggesztem a regényírást, mert úgyse fogja senki elolvasni.